Hat évvel ezelőtt 11. osztályos gimnazista voltam, ugyanígy keddi nap volt. Az iskolából hazaérve megebédeltem, előkotortam az egyik kupac mélyéről az irodalom szöveggyűjteményt, felcsaptam Kölcsey Husztjánál, elkezdtem olvasni, olvasni, aztán gondolkozni, hogy mit lehet erről írni, elemezni? Semmi sem jutott eszembe, leírtam két mondatot, aztán gondoltam hallgatok egy kis zenét valamelyik rádióadón. Amikor bekapcsoltam a rádiót az Info Rádió volt beállítva. Csak annyit hallottam, hogy "...két gép csapódott a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba...".
Csak sejtettem, hogy ez az a két nagy torony NY-ban, de mint az őrült pattantam fel a székemről, rohantam át a konyhán, apám épp ebédelt, kérdezte, mi történt?! Mondtam, pillanat-pillanat... Berontottam nővéreim szobájába, mindketten tanultak, de olyan erővel robbantam be, hogy felkapták a fejüket. Addigra már bekapcsoltam a TV-t, volt akkor még CNN-ünk, és nem hittünk a szemünknek. Épp a füstölgő Pentagont mutatták, aztán a két tornyot, egy perccel később omlott le az egyik. Csak álltunk és néztünk, néztük - nem akartuk elhinni.
Meredtünk a képernyőre és alig fogtuk fel. Ági nővéremmel, de talán anyámék, Violáék is azt éreztük, hogy itt perceken, napokon belül elszabadul a III. Világháború. Épp abban az évben kaptam egy NY térképet, azt nézegettük, anyám le is vitte a térképet házban egy idős néninek, akinek az unokája csak pár sarokra lakott az ikertornyoktól, hogy megnyugtassa, távolabb lakik.
És életemben először éreztem karnyújtásnyira magamtól azt a borzalmas veszedelmet, amit úgy hívnak: háború. Ez a véres, szürke fenyegető massza, amit csak nagyszüleim elbeszéléséből ismertem, hirtelen ott ült mellettem. 17 évesen azt éreztem, hogy itt valami végérvényesen megváltozott. Aztán a napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek. De akkor én tényleg annyira azt hittem, hogy mindennek vége, hogy most Nyugat birokra kell Kelettel, és 50 esztendő után újra keserves évek köszöntenek be, az én életemben. Az a rémületem, az addigi nyugodt életem esetleges elvesztése miatti félelem miatt emlékszem mindenre olyan pontosan. Persze azóta kiderült, hogy félelmem alaptalan volt hál' Istennek, és egyelőre nem következett be a két nagy civilizáció harca.
De valami mégis megváltozott azon a napon, és a következő hetekben. Az 1990-es években dúló délszláv háborúk, vagy Szerbia 1999. évi bombázása már távolinak és teljesen másnak tűnik. Ott egy borzasztó népirtás, egy mindent maga alá temető mesterséges összeomló szörny ellen folyt a küzdelem, úgy éreztük van valami igazságalapja. De Afganisztánban nem találták meg bin Ladent, Irakban nem találtak tömegpusztító fegyvereket, Szaddamot is csak hosszas keresés után. Az egész teljesen értelmetlennek tűnt, és ez az igazán fájdalmas. Hogy egy ilyen értelmetlen, hazugságokban fogant háborúkkal mocskolják be 2001 szeptemberének emlékét, miközben éppen arra hivatkoznak. A háborúk fájdalmasak, értelmetlenek és hazugok. De amikor a világ vezető hatalma kezd koholt, hazug vádak alapján háborút gyengébb országok ellen, az már különösen ijesztő. Az már más. Szerintem 2001. szeptember 11. után emiatt változott meg alapjaiban a világ.
Hat év telt el, sok minden történt már azóta, és lassan megint 14-15 óra lesz, én itt ülök az asztalomnál, ugyanúgy mint aznap. Körülöttem már más azonban a világ. Nem csak azért, mert felnőttünk, nővéreim már családanyák, szüleim nyugdíjasok, én lassan már az egyetemet fejezem be. Hanem mert a világba vetett gyermeki bizalmam akkor, szeptember 11-én kezdett elveszni. Ma ugyanúgy megrázna egy ilyen tragédia, de már nem lepne meg ugyanannyira. Valami elveszett, pedig jó lenne újra megtalálni.
