Vannak bizonyos generációk, amelyek évtizedek keserűségét képesek magukkal hordozni minden jajszó nélkül. De lelkük mélyének gátján, ami összeszorítja szűk medrébe a keserűséget, buzgárok keletkeznek, s tragikus pillanatokban a sok eltűrt fájdalom egy jajkiáltásba vegyül. S talán van egy pont, ahol a gát átszakad. Ez a lelki alkat nemzedékekre jellemző. S talán jellemző erre az egész magyar nemzetre. Évtizedekig, akár századokig csak tűr, nyeli a mérgét, dühét, fájdalmát, szorítja a nemzeti lelkiismeret(?, már ha van ilyen) gátjai közé. Néha buzgárok keletkeznek, feltör egy-egy mély sóhaj, máskor a nyomás már elviselhetetlen a gáton, s tragikus pillanatokban átszakad, elsöpörve az útjába állókat. Más talán úgy jellemezné ezt a helyzetet: "Betelt a pohár".
2009. február 8-a óta egyre érezhetőbb a nyomás a nemzeti lélekgáton. Ez nem jelenti azt, hogy mintha csak most jelentkezett volna a magába fojtott keserűség súlya. Lehet említeni Olaszliszkát, Gadnát, Kiskunlacházát, de akár Mórt is, a politikai korrekt beszéd- és írói stílusának erőltetését, a tyúk-, termény-, fa-, uborkalopások súlyának elbagatellizálását, százszor kiáltott farkas (fasiszta) veszélyt, Őszödöt, és még megannyi megtett folyókilométert, ami ott kanyarog mind valahol a társadalom mélyén. Egy veszprémi utcasarkon pislákoló száz és száz mécses lángja, kétségbeesett vidéki polgármesterek pesti falakba ütköző hangja, merész rendőrkapitányok nyilatkozatai játszanak most a folyó felszínén, egyre jobban láthatóan, tapinthatóan, ahogy a nyomás egyre nő.
A gát még áll. Néhányan mintha kétségbeesetten próbálnának egy-egy homokzsákkal erősíteni rajta. Megint mások viszont mintha csak hordanák egyre a "vizet" a folyóba, hogy szakadjon már át. Még megy egymással szemben a sziszifuszi játék. Az adok-kapok. De a gáton nő a nyomás.
S hogy csak egy buzgár vagy gátszakadás lesz - lehet nemsokára megtudjuk. Bárhogy is lesz, észnél kell lenni majd, hogy ne menjen végképp minden tönkre.
