Mint egyszerű(sített) zenei felhasználónak - akinek életéből kimaradt a Kodály-módszer, a szolfézs, a zenetudomány, és a hallás/éneklés stb., ezeket meghagytam családom más tagjainak - van egy kb. kialakult zenei ízlésvilágom, amibe sok minden zenei stílus beleszuszakolható, néhány dolog pedig egyértelműen nem (hard/death metal, emo, stb. és bizonyos mennyiség/minőség-szint után/alatt a rap). Amiben viszont tegnap este a Take Five nevű belvárosi (a Gödörrel szemben a Paulay utca elején) jazzkocsmában részem volt, határozottan a kellemes élmények, a nekem tetsző zenei világ keretei közé sorolható. Az I. Magyar Hammond Orgona Fesztivál zárónapját vétek lett volna kihagyni, innen is köszönöm barátaimnak, hogy elhívtak.
Az elsőként fellépő duó már megalapozta hozzáállásomat is, hisz őket "ismerősként" láttam viszont. Fassang Laciról azért bőven lehetett hallani az elmúlt években, illetve személyes élményeim közé sorolható vele kapcsolatban az a kedves emlék, amikor muzsikus unokabátyám esküvőjén 6-7 évvel ezelőtt kísérte az ifjú párnak a Meseautó slágerét éneklő mindig mosolygós Palya Beát (aki zenei tetszésindexemben előkelő helyet foglal el jelenleg is). A bámulatos beleéléssel játszó Fassangot a bravúros fúvós, Szokolay Dongó Balázs kísérte, aki említett unokatestvéremmel együtt gyakori kísérője Palya Beának, Sebestyén Mártának egyaránt, a közkedvelt videómegosztón keresztül nagy érdeklődéssel - nem csupán "atyafias" kötelességből - kísérem kettejük együttműködését.
A Fassang-Szokolay Dongó kettős játéka örömjáték volt. A bartóki Mikrokozmosz hangjai számomra nem, barátaimnak ismerősebben hangzottak, azonban a könnyedén felismerhető balkáni-bolgár dallamok már engem is ismerős világba kalauzoltak. Mindezt Hammond orgonán és Leslie hangfallal - hihetetlen volt. Szokolay moldvai témája csak megspékelte ezt hatásában. Bár földrajzi képzavar, de a zene hullámzása számomra visszaadta az Nyárádmente dombjainak váltakozását, azt az érzést, amiről tudod, hogy elmondhatatlanul ősi, mégis benned gyökerezik, benned visszhangzik - most éppen Hammond orgonán. A lábad önkéntelenül is járni kezd, és fejedben ott motoszkál, hogy "Sírítsd meg - fordítsd meg, elé-felé fordítsd meg".
Őket a B2B3 trió követte, akikre - mivel az előzőekben szinte minden jelzőt elhasználtam - csak annyit tudok mondani: nagyon-nagyon-nagyon..... és legeslegesleglegleg. A Hammond, a dob és a basszusgitár hármasa valami olyat produkált, hogy azt hihettük volna, ezt überelni nehezen lehet majd. Az időközben odacseppent holland ifjúságot is simán vitték magukkal. És ezután jött Csiszi és Koós Réka, aki minden dalszöveg ellenére elhozta nekünk a napfényt az éjszakába (Ain't no sunshine), majd megszórt minket egy kis lila esővel (Purple rain). Óriási volt, legszívesebben tomboltam volna rá.
Sokan hirdetik magukat a kedvelt közhellyel, hogy "európai" avagy "világszínvonalú". A Take Five esetében ez nem közhely - ez valóság. A zene, a zene és a közönség kapcsolata, a tér kihasználása és kialakítása, a kiszolgálás - MINŐSÉGI. Hogy a Take Five pontosan mit takar, nem tudom. Mindenesetre tőlem tegnap este öt csillagot kaptak: Take Five Star.
