Egyes felmérések szerint 100 év múlva a lakosság 35%-át cigányok teszik majd ki, 50 évvel később pedig már minden második magyarországi lakos roma származású lesz. Úgy tűnik lassan eltávozunk majd a világról. Ki lesz az utolsó? Nem tudjuk... De vajon ki fogja őt eltemetni? Ki fogja egy nemzet felett a végső gyászbeszédet megtartani? Ki fogja egy ezredév történelmét temetni?
Mert valami eltörött ebben a nemzetben, s úgy tűnik végletesen. Amikor elkezdtem ezt a posztot írni, arra gondoltam, valami nagy cigányellenes kirohanás lesz csak. De minek? Azt meghagyom másoknak, úgyis jobban tudják nálam csinálni. Az intellektuális részét (integrált oktatás, segélyezés helyénvalósága, tolerancia, és eféle liberális hókuszpókuszok) is meghagyom az erre hivatottabb szakembereknek, bértollnokoknak. Én szimplán csak szeretnék most kicsit nemzethalál-vizionálni. Csak a fájó, hogy a vizíó talán valósággá lesz...
Mert a magyarságon valami sosem látott közöny és mélabú lett úrrá. Valami láthatatlan járomba hajtották fejét, s mire feleszmélt, már szabadulni nem tudott, hát beletörődött. Néhányan még lázadnak, néhányan még próbálkoznak, de szép lassan beszántják maguk mögött a földeket. És a Halál eme végső szántásában is még csak egyre acsarognak egymás felé, hisz más már nem maradt nekik. A jó kis magyar szántóföld ekeszántotta barázdái áthidalhatatlan árokká lettek. Ezzé lett magyar hazátok...
Óhatatlanul is a sokat támadott, de egyszerű, tiszta nyelvezetében oly magyar és bölcs író regényei jutnak eszembe. Igen, Wass Albert. Két regénye fogott meg különösen: Mire a fák megnőnek és a Kastély árnyékában. Mert volt ebben a nemzetben tetterő, volt benne tartás egykoron. A két regény két generációról szól. Apa és fia. S hiába a rokonság, teljesen más utat jár be Varjassy István és Varjassy Gábor. Az öreg nemzetes úr 1848-1849 bukásából hazatérve csak az üszkös romokat találja kastélyából. Ő és asszonya azonban összeszorították fogaikat és új életet, virágzó gazdaságot teremtettek. Egy régi világ apró maradékai lettek, de dicsőséges maradékai. Fiuk, Gábor azonban már Kolozsvár és Budapest közt ingázva az európai kultúrát hajhászta. Elfordult attól a csendes dombtól, ahol szülei még megmentettek valamit a régi világból. S az a régi világ - magyar világ volt. Wass nem állítja sohasem, hogy az európai út megvetendő volna, vagy hogy a magyar út lenne az egyedül üdvözítő. Nem alternatívája egymásnak a kettő eltérő másságukban. De az idős nemzetes úr és nemzetes asszony által képviselt, hagyományos magyar értékek eltűnésével, az agg házaspár halálával valami végérvényesen elmúlt. És a lassan szintén megöregedő Varjassy Gábornak rá kell döbbenie: az Európa felé hajszolt magyar szekér bizony valami fojtógató iszapba, el nem engedő mocsárba süppedt. És ez a mocsár nem a szülei által képviselt régi értékek kavargó sáros masszája. Ez éppen annak a tagadásnak a mocsara, amellyel maga mögött hagyta szülei tanyáját, a dombot, a magyar világot. Mert az Európa felé való állhatatos törekvés közben elfeledkezett a gyökereiről. És 1920-ban idős emberként már csak az elpusztult magyar világot, az idegen kézre került tanyát, s az Erdélyből menekülők hosszú sorát látja a kanyargó országúton.
Wass Albert üzent számunkra. Talán sosem voltak olyan időszerűek sorai mint manapság. Mert az a világ, amit nagyszüleink, dédszüleink építettek fel verejtékes munkával Trianon és a II. világháború romjaira, az a századszor is újrakezdett magyar élet megint hasadozik. Megint egymás torkának ugrottunk, megint csak és kizárólag Európára figyelünk, szajkózzuk a neoliberális lózungokat, nevetjük és megvetjük nagyszüleink maradinak tűnő világát. 1849 bénultsága után 71 év telt el 1920 döbbenetes tragédiájáig. 1945 óta 63 év telt el. Az utolsó órákban vagyunk. Nem tudom mi a megoldás, csak azt látom, és látjuk nagyon sokan: baj van. A harangot úgy érezzük ellopták a toronyból, nincs mit megkongatni. Kiáltásunk csak üres szó. Meg kell töltsük a szavak ürességét. Nem tudom hogyan. Talán üljünk le, kérdezzük meg még nagyszüleinket: ők mit tettek, hogyan tették? Mit csinálnának másképpen? Mert ha ők elmúlnak, elmúlik velük megint egy valaha volt világ.
Nehéz az örökségünk. De még nehezebb lesz gyermekeinknek, ha nem cselekszünk. S unokáinknak már bénítóan vészterhes lesz az örökség. S ahogy egyik nemzedék követi majd a másikat, lassan magunkra húzzuk az őseink szántotta földek barázdáit. S nem lesz, aki méltón eltemessen, aki meghúzza felettünk a lélekharangot, aki elmondja felettünk a gyászbeszédet. Mert idegen kezek fognak beforgatni minket a sírhantba. De akkor már késő lesz.
