Nemzedékváltás vagy politikai prédaszerzés? címmel jelent meg egy rövidebb cikk a tegnapi Népszabadságban. A hangzatos cím ellenére egy teljesen kultúrpolitikai mondanivalót rejt magában az írás. A lényeg: kitört a háború a Veszprém Megyei Levéltár igazgatói székéért. Valójában azon megy az igazi vita: hogyan alakuljon egy szakma jövője.

Az 1990-es évek elején utolsó nagy fellendülését (a kárpótlási igényekhez való papírok beszerzése miatt) megélő levéltáros szakma évek óta csökkenő presztízzsel néz szembe, ahogy az általában a kulturális pályákra mostanság jellemző. A még állva maradt szereplők pedig jobbhíján egyre élesebben küzdenek a megmaradt koncokért. Így a valós problémákat (presztízsveszteség, levéltáros kar kiöregedése, történész-levéltáros vs. közigazgatási levéltáros kérdés, elektronikus iratok tárolása, megyék megszűnése - régiók alakítása, stb.) jó magyar szokás szerint mélyen a szőnyeg alá söprik. A cikkben nagyon helyesen rámutatnak: 1-2 éven belül egy nagy generáció fog távozni, tulajdonképpen Ember Győző (az Országos Levéltár egykori neves főigazgatója) tanítványai vonulnak nyugállományba. Csak idén várhatóan visszavonul az Országos Levéltár igazgatója és az Egyetemi Levéltár igazgatója is.

A helyzeten nem segít a felszíni problémakapargatás sem: új épületek építése (Óbuda, Veszprém, Budapest, Pest megye), régiek felújítása (Eger), vagy éppen a Magyar Országos Levéltár fennállásának 250. évfordulója. Az egész mélyén egy, az egész szakmát súlyosan bénító probléma húzódik meg: a levéltáros közigazgatási szakember vagy történész-levéltáros? Noha az alapprobléma köztudott, a reakciók eltérőek. A helyzetet pedig csak súlyosbítja, hogy a bolognai-képzés teljesen felborította a hagyományos levéltárosképzést, hiszen az önálló levéltáros-képzés kicsiny szakát teljesen felemésztette a történelem, és csak rögös úton elvégezhető, szakiránnyá süllyesztett képzés jelent meg helyette. A hírek ráadásul egyértelműek: a levéltárak nem szívesen fogadják fel alkalmazottaik körébe a csak három éves képzésben részt vett BA diplomával rendelkezőket. Egyébiránt ez is roppant álságos, hiszen a levéltárak finanszirozottsága a béka ülepe alatt van, tehát egyébként sem vesznek fel senkit. Így pedig az a veszély fenyeget, hogy a még régi, hagyományos képzésben részt vett levéltárosok is elkallódnak, és legfeljebb csak az Auchan pénztárban találkozhatunk velük. Arról nem is beszélve, hogy az esetleg kevés szerencsés felvett ifjú levéltáros a szokásos egy kutatónapot sem kapja már meg nagyon, vagyis a történész-levéltáros mint olyan végleg el fog tűnni.

Talán igaz, hogy az államigazgatás átszervezésével, a megyék megszűnésével, a régiók kialakulásával megnő majd a létjogosultsága annak a változásnak, amelyben a jelenlegi megyei levéltárak anyaga zárt (nem zárolt!) anyag lesz, tehát már jelenkori anyagot nem vesz fel, történeti iratokat őrző intézménnyé alakul, amely a történészeket és a történelem iránt érdeklődő kutatókat szolgálja ki. A jelenkori, folyamatosan bővülő anyagot pedig átveszi egy regionális levéltár, amely így inkább közigazgatási funkciókat fog ellátni. Ennek megfelelően pedig átalakul a képzés is: egy kislétszámú történész-levéltáros képzés mellől kiválik egy informatikus-levéltáros szakképzés. Mindez persze a távoli jövő, azonban ehhez koncentráltság, odafigyelés, szakmai együttműködés szükséges, nem a most látható irigy és önző kapaszkodás a megmaradt csontokba.